JÓZSEF lótuszvirág és más vízinövények illatát érzi, amint mélyet szippant a meleg levegőből. Egy kereskedőkaravánnal utazik a Nílus kiterjedt deltavidékén. A tevék egymás után lépkednek a következő egyiptomi város felé, és közben egyszer-egyszer felrebbentenek egy gémet vagy egy íbiszt. József gondolatai a magasan fekvő, szélfútta Hebronban járnak, otthon, a családjánál, több száz kilométerre innen. Egy egészen más világba csöppent.

A datolyapálmákon és a fügefákon majmok rikoltoznak. József azoknak az embereknek a beszédéből sem ért sokkal többet, akikkel útközben találkoznak. Azért megpróbál elcsípni egy-két szót abból, amit mondanak. Úgyis kénytelen lesz megtanulni a nyelvüket, hiszen úgy tűnik, soha nem látja viszont az otthonát.

József szinte gyerek volt még – 17 vagy 18 éves –, amikor olyan próbák érték, amelyek felnőtteket is megviseltek volna. Mivel ő volt az apja kedvence, a testvérei féltékenységből kis híján megölték. Aztán úgy döntöttek, hogy inkább eladják ezeknek a kereskedőknek (1Mózes 37:2, 5, 18–28). Most, a hetekig tartó utazás vége felé a kereskedők biztosan egyre vidámabbak lettek, ahogy közeledtek a nagyvároshoz, ahol busás haszonnal remélték eladni Józsefet és a többi értékes portékájukat. Hogyan tudta elkerülni József, hogy úrrá legyen rajta a kétségbeesés? És mi mit tehetünk, hogy a gondjaink és a kudarcaink ne kezdjék ki a hitünket? Sokat tanulhatunk Józseftől.

„Józsefet pedig levitték Egyiptomba, és Potifár, a fáraó udvari tisztviselője, a testőrök parancsnoka, egy egyiptomi vette meg az ismáeliták kezéből, akik őt odavitték” (1Mózes 39:1). El tudjuk képzelni, milyen megalázó lehetett ennek a fiúnak, hogy újra eladták. Egyszerű árucikként kezelték! Magunk előtt látjuk, amint követi az új urát, egy egyiptomi udvari tisztviselőt a bazárokkal telezsúfolt utcákon, az új otthona felé.

Mennyire más volt ez, mint József eddigi otthona! Olyan családban nőtt fel, amely a sátorlakók vándoréletét élte, és gyakran költözködtek, ha új legelőkre vitték a nyájaikat. Itt a tehetős egyiptomiak, mint amilyen Potifár is volt, díszes, élénk színűre festett házakban laktak. A régészek szerint az ókori egyiptomiak rajongtak a fallal körülvett, buja kertekért, s bennük az árnyat adó fákért és a csendes tavacskákért, amelyekben papirusz, lótusz és más vízinövények pompáztak. Egyik-másik ház a kert mélyén bújt meg. A tornácon élvezni lehetett a friss levegőt, a nagy ablakok pedig az egész házat szellőssé tették. Odabent a számos helyiség között volt egy tágas étkező is, és egy külön lakrész a szolgáknak.

Vajon Józsefet lenyűgözte ez a fényűzés? Aligha. Valószínűleg inkább az a fájdalmas felismerés foglalkoztatta, hogy mennyire egyedül van. Az egyiptomiak idegen nyelven beszéltek, másképp öltözködtek, mint az övéi, és a vallásuk is  teljesen más volt. Elképesztően sok istent imádtak, okkultizmussal és mágiával foglalkoztak, és betegesen érdeklődtek a halál és a túlvilág iránt. Valami azonban segített Józsefnek, hogy ne legyen úrrá rajta teljesen a magány. A Biblia azt írja, hogy „Jehova. . . Józseffel volt” (1Mózes 39:2). József biztosan kiöntötte a szívét Istenének. A Szentírás szerint „Jehova közel van mindenkihez, aki szólítja őt” (Zsoltárok 145:18). Az imán kívül még hogyan közeledhetett hozzá József?

Nem esett kétségbe, hanem igyekezett a tőle telhető legjobban végezni a munkáját. Így Jehovának volt mit megáldania, és József rövid időn belül elnyerte az új ura tetszését. Potifár látta, hogy József családjának Istene, Jehova megáldja ezt a fiatal, talpraesett szolgát, és ennek köszönhetően bizonyára maga Potifár is tovább gyarapodott. Józsefnek egyre nagyobb becsülete lett az ura előtt, így az végül mindenét rábízta (1Mózes 39:3–6).

József kiváló példát mutatott Isten mai fiatal szolgáinak. Ők az iskolában olyan társaságban vannak, amely számukra idegen, hiszen sok társuk belemerül az okkultizmusba, vagy életunt és kilátástalannak tartja a jövőt. Ha te is ilyen helyzetben vagy, ne feledd, hogy Jehova nem változott meg (Jakab 1:17). Ő még mindig támogatja azokat, akik hűségesek hozzá, és igyekeznek szorgalmasan, neki tetszően ellátni a feladataikat. Mint ilyen fiatal, te is számíthatsz az áldására.

Térjünk most vissza József történetére. A fiúból időközben férfi lett, méghozzá „jó alakú és szép arcú” férfi. Ebből rögtön sejthetjük, hogy valamiféle próba várt rá, hiszen a vonzó külső gyakran olyanok figyelmét is felkelti, akiknek a közeledése nemkívánatos.

József hűséges típus volt, Potifár felesége viszont nem. A Biblia így számol be róla, hogy mi történt: „szemet vetett Józsefre urának a felesége, és ezt mondta: »Hálj velem!«” (1Mózes 39:7). Vajon József csábítást érzett rá, hogy elfogadja ennek a pogány asszonynak a nyílt ajánlatát? A történetben semmi sem utal arra, hogy Józsefben ne lettek volna fiatalkori vágyak, sem arra, hogy ne lett volna vonzó ez a nő, akiről tudjuk, hogy egy jómódú és befolyásos udvari tisztviselő elkényeztetett felesége volt. József akár úgy is okoskodhatott volna, hogy az ura soha nem  tudja meg. Csábítónak érezhette volna az anyagi előnyöket is, melyek ebből a kapcsolatból származtak volna.

Persze nem tudhatjuk, mi minden fordult meg a fejében. Az viszont egyértelműen kiderül a szavaiból, hogy milyen erős érzései voltak: „Íme, az én uram nem törődik azzal, hogy mit teszek a házában, és a kezembe adta mindenét. Senki sem nagyobb a házban nálam, és ő semmit sem tagadott meg tőlem, csak téged, mivel a felesége vagy. Hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve Isten ellen?” (1Mózes 39:8, 9). Képzeljük magunk elé, amint nagy hévvel kifejti az álláspontját! Már az is bántotta volna, ha egyáltalán eljátszik a gondolattal. Miért?

Azzal érvelt, hogy az ura megbízik benne. Rábízta az egész házát, semmit sem tagadva meg tőle, csak a feleségét. Hogyan is élhetne vissza a bizalmával? Még a gondolattól is viszolygott. Azt pedig még visszataszítóbbnak érezte, hogy esetleg Istene, Jehova ellen vétkezzen. A szüleitől sokat tanult arról, hogy mit gondol Isten a házasságról és a hűségről. Az első házaspárt Jehova adta össze, és világosan elmondta, hogy a férjnek és a feleségnek ragaszkodnia kell egymáshoz, mivel „e g y testté lesznek” (1Mózes 2:24). Akik megpróbálták felbontani ezt a köteléket, azok Isten haragját vonhatták magukra. Például azok a férfiak, akik kis híján erőszakot tettek Ábrahám feleségén, aki József dédanyja volt, és Izsák feleségén, József nagyanyján, közel kerültek ahhoz, hogy meghaljanak (1Mózes 20:1–3; 26:7–11). József a szívébe véste mindezt, és elhatározta, hogy ennek megfelelően fog élni.

Potifár feleségének nem volt ínyére, hogy József visszautasította. Micsoda dolog, hogy egy holmi rabszolga nemet mond neki, és nagy gonoszságnak nevezi az ajánlatát! Ez sérthette a hiúságát, ezért nem adta fel, hanem eltökélte, hogy addig próbálkozik, míg József be nem adja a derekát. Olyan kitartó volt, mint Sátán, aki miután hiába kísértette meg Jézust, visszavonult, de csak „egy másik alkalmas időig” (Lukács 4:13). Nagyon fontos hát, hogy állhatatosak legyünk. József is az volt. Bár Potifár felesége „nap mint nap” megkörnyékezte, ő „sosem hallgatott rá” (1Mózes 39:10). Az asszony azonban mindenképpen célt akart érni.

Kivárta a kedvező pillanatot, amikor a szolgák közül senki sem volt a házban. Tudta, hogy Józsefnek be kell jönnie a teendői miatt. Ekkor vetette ki rá a hálóját: megfogta a ruháját, és megint könyörgött neki, hogy feküdjön le vele. József habozás nélkül kiszabadította magát a szorításából, és bár a ruhája az asszony kezében maradt, ő maga el tudott menekülni (1Mózes 39:11, 12).

Erről talán Pál apostol következő ihletett tanácsa jut eszünkbe: „Meneküljetek a paráznaságtól” (1Korintusz 6:18). Milyen kitűnő példát mutatott József minden igaz kereszténynek! Talán kénytelenek vagyunk olyanokkal együtt lenni a mindennapokban, akik fittyet hánynak Isten erkölcsi törvényeire, de ez nem jelenti azt, hogy engednünk kellene a káros befolyásuknak. Meneküljünk el, bármibe kerül is.

József bizony nagy árat fizetett azért, mert elfutott. Potifár felesége bosszúból kiabálni kezdett, és behívta a házba a többi szolgát. Azt állította, hogy József meg akarta erőszakolni, és amikor kiáltozni kezdett, elrohant. Terhelő bizonyítékként magánál tartotta József ruháját, amíg a férje hazaért. Neki ugyanazt a hazugságot adta elő, és burkoltan őt okolta, hogy egy külföldit hozott a házhoz. Potifár erre „haragra gerjedt”, és börtönbe vetette Józsefet (1Mózes 39:13–20).

Nem sokat tudunk arról, hogy milyenek voltak akkoriban az egyiptomi börtönök. A feltárt romokból arra következtethetünk, hogy nagy erődítmények lehettek cellákkal és föld alatti zárkákkal. József később egy olyan szóval utalt a börtönére, amely szó szerint vermet jelent, azaz egy sötét, reménytelen helyet (1Mózes 40:15). A Zsoltárok könyvéből azt is megtudjuk, hogy milyen kínokat állt ki József: „bilinccsel nyomorgatták lábát, vasba verték a lelkét” (Zsoltárok 105:17, 18). Az egyiptomiak olykor hátrabilincselték  a rabok kezét a könyöküknél, és volt, akinek a nyakára vaspántot csatoltak. Milyen szörnyű lehetett Józsefnek mindezt elszenvednie, méghozzá teljesen ártatlanul!

Ráadásul sokáig nem is változott a helyzete. A beszámoló szerint „ott maradt a börtönben”. Éveken át sínylődött ezen a borzalmas helyen! * Fogalma sem volt róla, hogy kiszabadul-e valaha. Vajon mi mentette meg a kétségbeeséstől és a teljes reményvesztettségtől, amint az első napok döbbenete után a büntetése hetekre, majd hónapokra duzzadt?

A beszámolóban ezt a megnyugtató gondolatot találjuk: „Jehova. . . Józseffel maradt, és szerető-kedvességet mutatott iránta” (1Mózes 39:21). Sem börtönfalak, sem bilincsek, sem sötét cellák nem akadályozhatják meg Jehovát abban, hogy éreztesse a szeretetét a szolgáival (Róma 8:38, 39). El tudjuk képzelni, amint József elsírja a bánatát drága égi Atyjának imában, és utána olyasfajta béke és nyugalom hatja át, amilyet csak a „minden vigasztalás Istene” képes megadni (2Korintusz 1:3, 4; Filippi 4:6, 7). De vajon mást is tett érte Jehova? Azt olvashatjuk, hogy neki köszönhetően „József kegyet talált a börtönparancsnok szemében”.

A raboknak megvolt a maguk feladata, és József a börtönben is tett azért, hogy Jehova megáldhassa. Szorgalmasan dolgozott, és bármi volt is a teendő, igyekezett a lehető legjobban elvégezni, a többit pedig Jehovára hagyta. Az ő áldásával kivívta mások bizalmát és tiszteletét, akárcsak korábban Potifár házában. „A börtönparancsnok ezért József kezére bízta az összes rabot, aki a börtönben volt; és ő végeztetett el minden munkát azokkal, akik ott dolgoztak. A börtönparancsnok semminek nem nézett utána, ami a kezére volt bízva, mivel Jehova Józseffel volt, és amihez csak hozzáfogott, Jehova sikeressé tette” (1Mózes 39:22, 23). Mennyire megnyugtató lehetett Józsefnek, hogy tudta, Jehova nem felejtkezett el róla!

Az élet hozhat magával lesújtó fordulatokat, sőt akár égbekiáltó igazságtalanságok is érhetnek bennünket, de ilyenkor gondoljunk József hitére. Ha imában közel húzódunk Jehovához, ragaszkodunk a törvényeihez, és minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy neki tetszően éljünk, akkor meg tud áldani minket. Ahogyan a sorozatunk későbbi cikkeiben látni fogjuk, Józsefnek még nagyobb áldásokat tartogatott.